HTML

Búcsúzás

2008.03.29. 18:59 :: mory


én vagyok
a gyengébb
kettőnk közül
így igaz
most már elhiszem
már megértelek
és azt is tudom
igazán volt
volt miért féltened
belehaltam
ahogy öleltél
belehaltam
vagy majdnem
és most majd abba fogok
ha többé
nem ölelsz már
megöl
megöl amit tettem
és amit te
énvelem
összetörtem
igen
azt hiszem
és
nagyon is
úgyhogy nincs mit tenni
most majd ilyen állapotban fogok menni
romokban heverve megyek
ha megyek
mert egyszer csak
kell
el kell indulni

tudtam
hogy
sírni fogok
hogy majd
ez lesz
ez lesz
a vége
és próbálom nyelni
a könnyeimet
mind akkor se
nem fér
nem fér be
néhánynak kívül is kell folyni
az arcomon
és jól esik
hogy ezt te
nem veszed zokon
csak lépkedsz
mellettem
a kezemet fogod
vagy néha átölelsz
úgy megyünk
az arcomat
a kabátodhoz szorítod
és semmit sem mondasz
de nem is kell
semmit nem kell mondanod

ha én elmentem
ha majd nem leszek itt
lassan hazaindulsz
tétovázva
mert még annyira
annyira szerettél volna
szerettél volna
valamit
te is
csak valamit
én nem is tudom mi az

hogyan lehetne elég nyílt sebre egy ragtapasz

aztán amikor megérkezel
mikor hazajössz ide
körülvesz majd valami
egészen halk
és nagyon különös zene
csak állsz a szobában
vagy talán leülsz
leülsz ide
és nem fogod tudni
mi van
ez meg most
mi a fene
szól is meg nem is
valami egészen különös
nagyon halk zene
szól is meg nem is
és hogy mi ez
nem is tudhatja
senkise
mégis te
csak te
te csak egyre hallod
ezt a talán nem is létező
különös hangot
talán leülsz vagy csak
állsz a szobában
és hallod
mindig hallod

s hogy ott voltam
nem felejtheted
ahogy megtalált
megtalált engem igazán
először csak úgy
először csak a két szemed
ahogy megtalált
azt nem
nem felejtheted
itt maradt hangom
illatom s az érintésem
veled
és sokszor csak
csak valami
valami hangulat
néha
hirtelen
megérinti a szívedet
és eszedbe jut
hogy egyszer
egyszer itt voltam
itt voltam
neked

de már nem gondolkozol rajta
mint ahogy én sem
mert azt meg minek
hogy mi lesz
mi lesz majd holnap
és aztán
mi lesz velem
és
mi lesz
veled


 


Szólj hozzá!

Ahogy megérkezel

2008.03.29. 18:52 :: mory


   

"Nem tudom, ki vagy, s miért,
a lelkem érted ég.
Nyújtom kezem,
Ujjam majd’ ujjadhoz ér,
De hideg falat húz közénk
Üvegfalként a szenvedés."


... s én...
azon az üvegfalon át
láttam
látom a szobád
látom a bútorok
homályos körvonalát
valahonnan lámpafény
szűrődik át
és valami kedves
kedves
meleg színűre
festi a szobád

és látom
ahogy megérkezel
belépsz
és az asztalra teszel
egy csésze forró teát
és nem is tudod
nem...
hogy én várlak
figyellek ideát

de aztán mégis
egyszercsak
mégis
észreveszed
és közelebb lépsz
és a kezed
a kinyitott kezemre teszed
az ujjad
majd' az ujjamhoz ér
nem is kellene már sok
csak valami
valami
ami éppen annyit ér

és hagyod
az arcom
az arcodban veszni el
ahogy
közelebb lépsz
ahogy
megérkezel


 


Szólj hozzá!

Mintha már akkor

2008.03.29. 18:42 :: mory


szótlanul
állok itt
veled szemben
vagy a kezemben
vagy
talán
ülök
s nézem
nézem
a képedet
azt a kedveset
napszemüvegben
a hegyen
csak úgy
mintha már akkor
pedig biztos, hogy még nem
akkor még nem
nem nekem
de akkor miért
most mégis
nekem
miért ennyire
így

Szólj hozzá!

Ő

2008.03.29. 17:51 :: mory


kisfiúsan ölel
tündöklő szemű gyermek,
s mondja: anya, anya

***

nem mindig enged ő
magába mélyed, töpreng
mire gondol vajon

***


néha az arcomat
kezébe fogja, úgy ül
hallgat, s néz komolyan


 


Szólj hozzá!

Nem-haikuk

2008.03.29. 17:34 :: mory


elfelejtem, ki volt
elfelejtem az arcát
őszi esők nyomán

***

az ágyon gubbasztott
sírt összegömbölyödve
hajnali sóhajom

***

hajnali ébredés
áloműző az álom
ujjaim arcodon

***

a fürdőszobából
vizes illatos pőrén
úgy jön niki niki

***

hópihe táncol
nézem, ablakom mögül
felejtenélek

nem jön üzenet
már nem vagy, arc, idegen
gondolsz-e felém?

Szólj hozzá!

Hóesés

2008.03.22. 07:43 :: mory



Szeretném elmesélni mind, de szóm, mi van, kevés.
Bolondul, játszik itt körül a lassú hóesés.
Nyugodt az út, a táj, a csend nehéz – s a fátyol-ég
a lusta pelyheket kavarja, szórja szerteszét.

Szeretném elmesélni mind: a lassú hóesést,
a csendet, és a fátyol-ég most hangtalan neszét,
a lusta pelyheket hogyan kavarja szerteszét...
S az út, a táj, s hogy játszik itt… De szóm, mi van: kevés.


Szólj hozzá!

Nem szomorú, nem vidám nagyon

2008.03.22. 07:31 :: mory


Egyre közelebb

Valamikor. Jöttél. Velem, délután, valahol. S én veled. Felf
űzögetem most a perceket,
mikor elb
űvöltél, elbűvöltelek: Neked.
Mondtam valamit, hallgattalak. Felém fordultak, kacsintottak a falak –
s engem: minden hallgatott.
A fák között… egy kis sugár bólogatott. Valaki átölelt. Valaki ringatott.
És a szürkület. Lassan el
őmerészkedett. Valami akkor ott úgy reszketett.
Körülöttünk talán voltak emberek, s mégis: csak te rejt
őztél, én meg veled.
Nekem? Neked?
Emlékszel? Így volt.
Egyre, egyre közelebb.

Annyi minden van.
Hogy mondjam el, kicsit rejtve, Neked mégis nyíltan –
ami én vagyok, s ami a múltam? Beszélek, némán, kissé feldúltan – attól, hogy itt vagy. Szertehullott, kábult álmaim szedegetem merészen. És nem tudom…
De engedem neked, hogy rakosgasd, mint
őszi határra, ha varjúcsapat települ –
s közé a rejtjeleket. Megértelek.
Csak éppen azt felejtem el: Benned a pillanat felel, ha kérdezek. S egyszer majd nem talállak Téged sem – megint egy Véletlen – vélhetem.
És ha majd így lesz – mert más nem lehet –, akkor (most)
elhiszem.


Búcsú

Ma éjjel elfogyott a Hold,
egészen.
Mi volt, s dalolt: magával vitte
Őt a Hold –
egy részem.
S merészen: mégse fájlalom,
dalom tovább csak dúdolom,
egy
őszi, téli hajnalon.
Így búcsúzom.

Ha néha még tekinteted megláthatom,
tán ellopom, kicsit, nagyon.
De akkor észre nem veszed,
és fájni sem fog már Neked –
mert rég, már rég nem is hiszed,
hogy egyszer megszerettelek –
nagyon.

Így szól dalom. Így, holdtalan.
Mikor: mi volt, ölelt, dalolt –
magával vitte
Őt a Hold, egészen.
Csak  dúdolom tovább dalom:
nem szomorú, nem vidám nagyon.
Egy
őszi, téli hajnalon…
Így búcsúzom.


Csak hangtalan

Most már ne is mondj igent, kérlek, még ha én kérnélek, sem. Mert: ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem.
Annyira mélyen rejt
őztél bennem, akkor… vagy bukkantál elő? Kavargott, folyt körülöttünk a mozdulatlan idő. Valahol éppen harangoztak. Igen, azt hiszem, tényleg az volt a nagy nap, mikor ott a fák között susogott némán, és sugárnak öltözött a pillanat.
Nem kellett volna. Csak kés
őbb döbbentem rá: nem kellett volna, hogy magaddal vigyél vissza, a pirosba – vagy hogy én veled menjek. Esetleg együtt, valahová, egyszer…
De akkor nem is sejthettem. S mint maró vegyszer, fröccsentek rám kés
őbb a szavak.
Hova lett akkora már az a fényl
ő pillanat? Miért nem vallod be az igazat magadnak?
Nekem ne mondd el – én tudom. Ha arra megyek ma is, azon az úton, még mindig ugyanazt a dalt dúdolom.
Pedig minden megváltozott. Az id
ő: fergeteg, csak messzeséget hozott, s mindent szertesodort, mint magányos, nyári vihar, az országúton a port. Bár tudom még, látod, a dalt – de csak hangtalan. És zajos papírra hullik összetört, nyugtalan szavam. Ne mondd, én is tudom: valaminek, ami nem is volt… Valaminek onnantól kezdve vége van.

Szólj hozzá!

Egyszer

2008.03.22. 07:16 :: mory



Egyszer elmúlik a lázas ifjúság, egyszer nélkülünk megy a vonat tovább. És az állomáson állunk, ahol integetni kell… De a búcsúra csak pár ember figyel.
Egyszer véget érnek múló napjaink. Egyszer elhamvadnak túlzó vágyaink. Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár –
ami elmúlt, soha nem jön vissza már”


De nem ám! Nem hát, Te Kis Szamár! Azt hitted, terád majd várni fog a Halál? Esetleg kérvényt nyújt be, vagy valahogy másképp jön el? Hisz annyiszor kérdezted már, de soha nem felel…
Miért is érdekel? Tudod, valahol megbújik mindig egy kis csel. Talál valami, egy jel – amire nem vársz. Vagyis, nem éppen akkor és ott… Mert az érzés hirtelen, és teljesen letaglózott, magadba gabalyított – és csak úgy, ott hagyott, mint egy szétszakított, régi, molyrágta rongyot.
Aztán meg összevissza szaladgálsz, rémüldözöl. És megint csak megszólítod: „Mondd, MIÉRT? Most miért éppen engem üldözöl? A hátam mögött vagy velem szemben üvöltözöl, néha csak megállsz, hangtalan… Én mégis látlak, pedig olyan alaktalan, olyan nagy, megfoghatatlan, esetleg szelíd vagy…”

Amúló napok, ha véget érnek egyszer, ami addig még Neked van – ne szerénykedj: vedd el! Mégse bánd, ha a vonat nélküled megy el – hiszen ott van még a többi közlekedési eszköz: a repülő, vagy a hajó – esetleg a két lábad, ami kimondottan arra való, hogy kövesd vele azt a bizonyos vonatot. (Ami – mi tudjuk! – csak gondolta, hogy itt hagyott.) Keresd, kutasd a nyomot!
És ha ott az a bizonyos arc. A tükörben. És még mindig keshedt… Dobd ki a tükrödet! Biztosan hasadt, repedt, szegény eszköz, esetleg megöregedett. Ne hidd el, ha a kép, amit látsz, nem tetszik, csak valami szemét… Ne bánkódj, szomorodj! Ne keserülj – ne még!
Hiszen – nézd – az ég, a rét… feléd tárja, hozza neked mindenét. Hallod a levél-zenét? Összevissza cseng-bong: minden holnap, emlék.
Ezért, ha egyszer véget ér a nyár, ne is várd akkor vissza már. Maradj a peronon, ülj pár órát ott a padon… A néhány ember, aki búcsúzott, itthagyott neked mind valamennyi órát, napot. Ha ezt lassan latolgatod, olvasgatod, visszarejti a régi mosolyod.
Meglátod: majd látni fogod. És az álmot, ha véget ér is
én tudom! –, mégis tovább álmodod.

Szólj hozzá!

A válaszom: Igen

2008.03.22. 07:12 :: mory

„Zé nem is emlékezett már, mégis tudta, hányszor látta ezt az arcot. 

Őrizték neki nappalok és alkonyatok, hangtalan, holdas éjszakák, csillagos hullámok a tavon, kibomló rügyek, susogó, nyári délutánok… És látta ősszel, napokig tartó, hideg esőben, vagy télen, a sugárzó havon…
Mikor nem volt semmi más. Csak a szomorúság fodrozódott körülötte, nesztelenül. Mindenhol. Zé szeretett egyedül lenni… ”

Vállamra hajtom fejem, megsimogatom, dédelgetem.
Nem vagy itt velem.
Nem kérdezlek, nem kérdezel.
S ha lehajtott fejem felemelem, a válaszom az lesz: Igen. Így képzelem.
Pedig nem is tudom, majd mire felelem.
Nem vagy itt velem.

Átölelem magam – helyetted, magam… Széthulló tincseim fésülgetem. Megpihen most a kezed a fejemen – elhiszem. Igen.
Szemedbe nézek – látod? Érzed? Elhoztam mindent neked: annyi percet, emléket –
nem beszélek.
Ölelj át! – szólok némán – és csak nézlek, nézlek… Rám kulcsolódó tekinteted megint belém égett. Minden, mi vagy… - egyre mélyebb és mélyebb.
Körénk sereglenek az álmok, az évek… ami megvan, és amit nem találok. Valami mindig vár, valamit mindig várok.
Megfogom a kezed, felemelem… Olyan szép vagy nekem!

Nem kérdezed, nem kérdezem. A válaszom: Igen.
Pedig nem is…, nem vagy itt velem.

Szólj hozzá!

Ez volt egyszer

2008.03.22. 07:08 :: mory


Nem sírtam.
Egyáltalán nem.
Állapítom meg kissé.
Csodálkozva.
Még azt sem látták rajtam.
Hogy szomorú vagyok.
Sikerült.
Magamra er
őltetnem.
A teljes bels
ő nyugalom.
Álarcát.
Azon a pénteken.
De lehet hogy szombat volt.
Vagy vasárnap.
Esetleg hétf
ő vagy kedd.
Szóval valamelyik nap.
Egyszer.
Szerda.
Csütörtök.
Benne van.
A pakliban.
De ezt csak azért írtam.
Nem a költ
őiség kedvéért.
S
őt.
Mert kellenek néha.
A közhelyek is.
Hogy ne legyen olyan komoly.
Komolyan.
(Cinikusan?)

Talán.
Csak belülr
ől peregtek.
A könnyeim, ahogy mentem.
Az utcákon.
Ültem otthon.
Valahol.
Vagy éppen.
Csináltam valamit valahol.
Valahol.
Valahol némaság volt.
Nagyon nagy.
Csend.
Legbelül.
Legbelül senki.
Senki.
Senki sem.
Vette észre.
Talán még én sem.
Talán.
Most mégis emlékszem…
Úgy rémlik.
Lassú, halk zene.
Sokáig.
Valahonnan.
Közelr
ől.
Ez volt egyszer.
Mikor szomorú voltam.
Nagyon.


Szólj hozzá!

1 őszi délelőtt

2008.03.19. 15:27 :: mory


Hajam magába itta illatod,
És illatod így itt lakott:
Felkavart – megnyugtatott
Hajamba rejtve illatod.

 S az illatod – mert itt maradt,
Úgy szórja mind a sugarakat!

A fű, s a szerte-lomb alatt
Bokor-levélen a bogarak,
És körbe-szél, sugár-sudár
Még tudja mind, ki merre már…

S hogy őrzi egyre a sugarat
A kábulat, mi itt maradt,
Az illatod velem lakott,
És rám kacagva sugarazott…

 Úgy felkavart – megnyugtatott
Hajamban maradt illatod.

Szólj hozzá!

Barázda, láthatatlan

2008.03.19. 15:24 :: mory


Csak alig-alig emeltem fel lehunyt szempilláimat.
Igazán.
Egy gondolatnyi id
őre.
Mégis láttam.
A gyertyák lángját.
S közben: kigördült a szemhéjam alól.

Két könnycsepp.

Csupán az önkéntelen mozdulatra volt szüksége.
Szavakkal megfoghatatlan.
Az id
ő.
Mégis.
A könny.

Elindult.

Lassan.

Nagyon lassan folyt lefelé.
Mozdulatlanul, hunyt szemmel hagytam.
Hogy végigszántsa a pillanatot.
S barázdát rajzoljon, láthatatlant.

Az arcomon.

Szólj hozzá!

Egy (szép) (nyári) estén

2008.03.19. 15:21 :: mory


Egy — szépnek csak utólag, ám a történtek miatt mégis, valamelyes romantikából nevezhető — estéjén ősznek, nyárnak, talán tavasznak?
Nem.
Igazából nem is akkor ismertelek meg…
Hisz, mondhatnám: régmúlt id
ők végeláthatatlansága, hogy tudlak.
Mégis.
Mégis akkor.
Megismertelek.
Az id
ő, Veled.
Másodpercek emlékei.
Kés
őbb úgy támadták meg lelkem biztonságos ösvényeit, mint megannyi, felbőszült hangya.
Mikor rejtekem mélyére hatoltak, még csak bizsergették.
De aztán maradéktalanul felemésztették az útvonalakat, keresztez
ődéseket, eltűntették az irányjelzőket.
Minden.
Minden megsemmisült.
Megsemmisült, teljesen.
Teljesen.
Akkor történt, elveszett mindenem: az életem.
A régi.
S vele vesztem én is.
Benned.

Pedig mikor először újra megláttalak, még nem tudhattam.
Nem tudhattam.
Nem tudhattam, annyi év után.
Annyi év után…
Vagy mégis?
Mégis talán.
Talán.
Talán valahol.

Valahol.
Valahol dörömböltek…
dörömböltek a pillanatok, zsibongtak, kerget
őztek, kacagtak.
De minden annyira legbelül.
Akkor nem tudhattam.
Még nem.
Legalábbis tényleg nem…
… hogy megszerettelek.

Megszerettelek akkor.
Elég volt csak annyi: ott voltál.
Együtt nevetni valamin.
Rád nézni.
Neked mosolyogni.
Ülni Veled szemben, melletted, közel.
S hogy a szél fújt-e közben?
Közben.
Közben, azt hiszem.
Nos — s talán más nem is történt…
Szóval, a szél…
Ennyi év után…
Ennyi év után, emlékszem…
Úgy emlékszem: igen.

Igen.

„Egy szép nyári estén megismertelek,
megláttalak, és megszerettelek.
Csendben az úton jöttél énfelém…
És nem történt más – csak fújt közben a széééééél.”

Szólj hozzá!

Másképpen és ugyanúgy

2008.03.19. 15:16 :: mory


Semminek sincs vége, semmi sem kezdődött el.

Ma is írtam Neked, de a levelet nem adtam fel. Talán fölösleges lett volna. Csak beraktam az alsó fiókba. S majd néhány, eltelt nap múlva egyszer csak megunom, hogy ott van: darabokra tépem egy hirtelen, zajos pillanatban.

Semminek sincs vége, és ez már biztos. Majd nyitok egy postafiókot, ami titkos –
oda rejtegetem a leveleket. Ott lesznek mind, ha keresed. Ha keresed… Legalább látom.
Most már hideg van, hozd nekem ide a kabátom! – kérlek.
De te – ki tudja, hol vagy, s én – nagyon fázom, érzed?

És semmi sem kezdődött el – hisz minden mindig is volt.
A falon, a szobámban, egy árnyék lakik minden éjjel, egy barátságos, holdas folt. Néha abban rejt
őzöl: láttalak ma, mikor hajnalodott.
S most csak fekszem itt, magamba roskadva, lelkendezve lelkesen – majd holnap is biztosan megkereslek. Vagy nem.
Most már nem történhet semmi: most már történhet minden.

Szólj hozzá!

Táj-embertelen

2008.03.19. 15:12 :: mory

 

Kataton matatom szavam: monoton katakombák… Katarzis.

Az is gyötör, ami nincs? Lazíts! Vagy legalább is oldd a gondod: gombold ki az ingeden a felső két gombot – s a legjobb talán az lesz, ha a nyakkendőd is egészen lefokozod.

Ha végre valami kiderül, majd lassítok. Nem titok: ez a táj. Embertelen: senki sincs velem. Így már meglehetőst lehetetlen a fegyelem. Nézem, nézegetem: ülök egy falevelen, eltelik néhány hetem. Lassanként elhagy, távolodik a józan eszem. De mégsem teljesen: velem a fele marad – valami kábult hangulat… Csak mételyezem magamat: most szabadkézzel kifúrnék egy víz alatti alagutat… Vagy nem is…! Irreális gondolat.

Leszállok rólad, nem adok vonalat. A telefonfülke foglalt marad, csak az üvegfalak… Halkan vallanak a szavad alatt. Felemelem a kagylót, de nem szólok bele, hiába beszél a másik fele. Hallom a hangodat, ahogy keresel, és nem tudod, hogy még várok, nem mentem el. Aztán leteszed a túloldalon, mert azt hiszed, felesleges, már nem találok semmi különöset a mosolyodon. Pedig dehogy! A katakombákat még tegnap elhagyom.

Kellene fénykép!… Odalépnék hozzád, valamit vinnék, de ahogy meglátsz, ne, ne szólj még! Felelettelen lenne a lét: két pillanat, két perc, két nap csak, és két hét… Soha semmi sem elég.

            Felégettem ma véletlen a másik életem… Csak nem kedveltem, hogy ott kell lennem valami lelketlen peremen, veszedelmes jelekkel fölöttem.

Takarítom, söprögetem, fényesítem a levelem – megtehetem: még mindig van pár hetem. Senki sincs velem, hát tűnődöm, kétkedem: esetleg én sem vagyok jelen?

Nincsen más, semmi, csak a táj, így: embertelen.

           

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása