"Nem tudom, ki vagy, s miért,
a lelkem érted ég.
Nyújtom kezem,
Ujjam majd’ ujjadhoz ér,
De hideg falat húz közénk
Üvegfalként a szenvedés."
... s én...
azon az üvegfalon át
láttam
látom a szobád
látom a bútorok
homályos körvonalát
valahonnan lámpafény
szűrődik át
és valami kedves
kedves
meleg színűre
festi a szobád
és látom
ahogy megérkezel
belépsz
és az asztalra teszel
egy csésze forró teát
és nem is tudod
nem...
hogy én várlak
figyellek ideát
de aztán mégis
egyszercsak
mégis
észreveszed
és közelebb lépsz
és a kezed
a kinyitott kezemre teszed
az ujjad
majd' az ujjamhoz ér
nem is kellene már sok
csak valami
valami
ami éppen annyit ér
és hagyod
az arcom
az arcodban veszni el
ahogy
közelebb lépsz
ahogy
megérkezel
