Őrizték neki nappalok és alkonyatok, hangtalan, holdas éjszakák, csillagos hullámok a tavon, kibomló rügyek, susogó, nyári délutánok… És látta ősszel, napokig tartó, hideg esőben, vagy télen, a sugárzó havon…
Mikor nem volt semmi más. Csak a szomorúság fodrozódott körülötte, nesztelenül. Mindenhol. Zé szeretett egyedül lenni… ”
Vállamra hajtom fejem, megsimogatom, dédelgetem.
Nem vagy itt velem.
Nem kérdezlek, nem kérdezel.
S ha lehajtott fejem felemelem, a válaszom az lesz: Igen. Így képzelem.
Pedig nem is tudom, majd mire felelem.
Nem vagy itt velem.
Átölelem magam – helyetted, magam… Széthulló tincseim fésülgetem. Megpihen most a kezed a fejemen – elhiszem. Igen.
Szemedbe nézek – látod? Érzed? Elhoztam mindent neked: annyi percet, emléket –
nem beszélek.
Ölelj át! – szólok némán – és csak nézlek, nézlek… Rám kulcsolódó tekinteted megint belém égett. Minden, mi vagy… - egyre mélyebb és mélyebb.
Körénk sereglenek az álmok, az évek… ami megvan, és amit nem találok. Valami mindig vár, valamit mindig várok.
Megfogom a kezed, felemelem… Olyan szép vagy nekem!
Nem kérdezed, nem kérdezem. A válaszom: Igen.
Pedig nem is…, nem vagy itt velem.
