Egyre közelebb
Valamikor. Jöttél. Velem, délután, valahol. S én veled. Felfűzögetem most a perceket,
mikor elbűvöltél, elbűvöltelek: Neked.
Mondtam valamit, hallgattalak. Felém fordultak, kacsintottak a falak –
s engem: minden hallgatott.
A fák között… egy kis sugár bólogatott. Valaki átölelt. Valaki ringatott.
És a szürkület. Lassan előmerészkedett. Valami akkor ott úgy reszketett.
Körülöttünk talán voltak emberek, s mégis: csak te rejtőztél, én meg veled.
Nekem? Neked?
Emlékszel? Így volt.
Egyre, egyre közelebb.
Annyi minden van.
Hogy mondjam el, kicsit rejtve, Neked mégis nyíltan –
ami én vagyok, s ami a múltam? Beszélek, némán, kissé feldúltan – attól, hogy itt vagy. Szertehullott, kábult álmaim szedegetem merészen. És nem tudom…
De engedem neked, hogy rakosgasd, mint őszi határra, ha varjúcsapat települ –
s közé a rejtjeleket. Megértelek.
Csak éppen azt felejtem el: Benned a pillanat felel, ha kérdezek. S egyszer majd nem talállak Téged sem – megint egy Véletlen – vélhetem.
És ha majd így lesz – mert más nem lehet –, akkor (most) elhiszem.
Búcsú
Ma éjjel elfogyott a Hold,
egészen.
Mi volt, s dalolt: magával vitte Őt a Hold –
egy részem.
S merészen: mégse fájlalom,
dalom tovább csak dúdolom,
egy őszi, téli hajnalon.
Így búcsúzom.
Ha néha még tekinteted megláthatom,
tán ellopom, kicsit, nagyon.
De akkor észre nem veszed,
és fájni sem fog már Neked –
mert rég, már rég nem is hiszed,
hogy egyszer megszerettelek –
nagyon.
Mikor: mi volt, ölelt, dalolt –
magával vitte Őt a Hold, egészen.
Csak dúdolom tovább dalom:
nem szomorú, nem vidám nagyon.
Egy őszi, téli hajnalon…
Így búcsúzom.
Csak hangtalan
Most már ne is mondj igent, kérlek, még ha én kérnélek, sem. Mert: ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem.
Annyira mélyen rejtőztél bennem, akkor… vagy bukkantál elő? Kavargott, folyt körülöttünk a mozdulatlan idő. Valahol éppen harangoztak. Igen, azt hiszem, tényleg az volt a nagy nap, mikor ott a fák között susogott némán, és sugárnak öltözött a pillanat.
Nem kellett volna. Csak később döbbentem rá: nem kellett volna, hogy magaddal vigyél vissza, a pirosba – vagy hogy én veled menjek. Esetleg együtt, valahová, egyszer…
De akkor nem is sejthettem. S mint maró vegyszer, fröccsentek rám később a szavak.
Hova lett akkora már az a fénylő pillanat? Miért nem vallod be az igazat magadnak?
Nekem ne mondd el – én tudom. Ha arra megyek ma is, azon az úton, még mindig ugyanazt a dalt dúdolom.
Pedig minden megváltozott. Az idő: fergeteg, csak messzeséget hozott, s mindent szertesodort, mint magányos, nyári vihar, az országúton a port. Bár tudom még, látod, a dalt – de csak hangtalan. És zajos papírra hullik összetört, nyugtalan szavam. Ne mondd, én is tudom: valaminek, ami nem is volt… Valaminek onnantól kezdve vége van.
