Kataton matatom szavam: monoton katakombák… Katarzis.
Az is gyötör, ami nincs? Lazíts! Vagy legalább is oldd a gondod: gombold ki az ingeden a felső két gombot – s a legjobb talán az lesz, ha a nyakkendőd is egészen lefokozod.
Ha végre valami kiderül, majd lassítok. Nem titok: ez a táj. Embertelen: senki sincs velem. Így már meglehetőst lehetetlen a fegyelem. Nézem, nézegetem: ülök egy falevelen, eltelik néhány hetem. Lassanként elhagy, távolodik a józan eszem. De mégsem teljesen: velem a fele marad – valami kábult hangulat… Csak mételyezem magamat: most szabadkézzel kifúrnék egy víz alatti alagutat… Vagy nem is…! Irreális gondolat.
Leszállok rólad, nem adok vonalat. A telefonfülke foglalt marad, csak az üvegfalak… Halkan vallanak a szavad alatt. Felemelem a kagylót, de nem szólok bele, hiába beszél a másik fele. Hallom a hangodat, ahogy keresel, és nem tudod, hogy még várok, nem mentem el. Aztán leteszed a túloldalon, mert azt hiszed, felesleges, már nem találok semmi különöset a mosolyodon. Pedig dehogy! A katakombákat még tegnap elhagyom.
Kellene fénykép!… Odalépnék hozzád, valamit vinnék, de ahogy meglátsz, ne, ne szólj még! Felelettelen lenne a lét: két pillanat, két perc, két nap csak, és két hét… Soha semmi sem elég.
Felégettem ma véletlen a másik életem… Csak nem kedveltem, hogy ott kell lennem valami lelketlen peremen, veszedelmes jelekkel fölöttem.
Takarítom, söprögetem, fényesítem a levelem – megtehetem: még mindig van pár hetem. Senki sincs velem, hát tűnődöm, kétkedem: esetleg én sem vagyok jelen?
Nincsen más, semmi, csak a táj, így: embertelen.
