Semminek sincs vége, semmi sem kezdődött el.
Ma is írtam Neked, de a levelet nem adtam fel. Talán fölösleges lett volna. Csak beraktam az alsó fiókba. S majd néhány, eltelt nap múlva egyszer csak megunom, hogy ott van: darabokra tépem egy hirtelen, zajos pillanatban.
Semminek sincs vége, és ez már biztos. Majd nyitok egy postafiókot, ami titkos –
oda rejtegetem a leveleket. Ott lesznek mind, ha keresed. Ha keresed… Legalább látom.
Most már hideg van, hozd nekem ide a kabátom! – kérlek.
De te – ki tudja, hol vagy, s én – nagyon fázom, érzed?
És semmi sem kezdődött el – hisz minden mindig is volt.
A falon, a szobámban, egy árnyék lakik minden éjjel, egy barátságos, holdas folt. Néha abban rejtőzöl: láttalak ma, mikor hajnalodott.
S most csak fekszem itt, magamba roskadva, lelkendezve lelkesen – majd holnap is biztosan megkereslek. Vagy nem.
Most már nem történhet semmi: most már történhet minden.
