Egy — szépnek csak utólag, ám a történtek miatt mégis, valamelyes romantikából nevezhető — estéjén ősznek, nyárnak, talán tavasznak?
Nem.
Igazából nem is akkor ismertelek meg…
Hisz, mondhatnám: régmúlt idők végeláthatatlansága, hogy tudlak.
Mégis.
Mégis akkor.
Megismertelek.
Az idő, Veled.
Másodpercek emlékei.
Később úgy támadták meg lelkem biztonságos ösvényeit, mint megannyi, felbőszült hangya.
Mikor rejtekem mélyére hatoltak, még csak bizsergették.
De aztán maradéktalanul felemésztették az útvonalakat, kereszteződéseket, eltűntették az irányjelzőket.
Minden.
Minden megsemmisült.
Megsemmisült, teljesen.
Teljesen.
Akkor történt, elveszett mindenem: az életem.
A régi.
S vele vesztem én is.
Benned.
Pedig mikor először újra megláttalak, még nem tudhattam.
Nem tudhattam.
Nem tudhattam, annyi év után.
Annyi év után…
Vagy mégis?
Mégis talán.
Talán.
Talán valahol.
Valahol.
Valahol dörömböltek…
dörömböltek a pillanatok, zsibongtak, kergetőztek, kacagtak.
De minden annyira legbelül.
Akkor nem tudhattam.
Még nem.
Legalábbis tényleg nem…
… hogy megszerettelek.
Megszerettelek akkor.
Elég volt csak annyi: ott voltál.
Együtt nevetni valamin.
Rád nézni.
Neked mosolyogni.
Ülni Veled szemben, melletted, közel.
S hogy a szél fújt-e közben?
Közben.
Közben, azt hiszem.
Nos — s talán más nem is történt…
Szóval, a szél…
Ennyi év után…
Ennyi év után, emlékszem…
Úgy emlékszem: igen.
Igen.
„Egy szép nyári estén megismertelek,
megláttalak, és megszerettelek.
Csendben az úton jöttél énfelém…
És nem történt más – csak fújt közben a széééééél.”
