„Egyszer elmúlik a lázas ifjúság, egyszer nélkülünk megy a vonat tovább. És az állomáson állunk, ahol integetni kell… De a búcsúra csak pár ember figyel.
Egyszer véget érnek múló napjaink. Egyszer elhamvadnak túlzó vágyaink. Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár –
ami elmúlt, soha nem jön vissza már”
De nem ám! Nem hát, Te Kis Szamár! Azt hitted, terád majd várni fog a Halál? Esetleg kérvényt nyújt be, vagy valahogy másképp jön el? Hisz annyiszor kérdezted már, de soha nem felel…
Miért is érdekel? Tudod, valahol megbújik mindig egy kis csel. Talál valami, egy jel – amire nem vársz. Vagyis, nem éppen akkor és ott… Mert az érzés hirtelen, és teljesen letaglózott, magadba gabalyított – és csak úgy, ott hagyott, mint egy szétszakított, régi, molyrágta rongyot.
Aztán meg összevissza szaladgálsz, rémüldözöl. És megint csak megszólítod: „Mondd, MIÉRT? Most miért éppen engem üldözöl? A hátam mögött vagy velem szemben üvöltözöl, néha csak megállsz, hangtalan… Én mégis látlak, pedig olyan alaktalan, olyan nagy, megfoghatatlan, esetleg szelíd vagy…”
Amúló napok, ha véget érnek egyszer, ami addig még Neked van – ne szerénykedj: vedd el! Mégse bánd, ha a vonat nélküled megy el – hiszen ott van még a többi közlekedési eszköz: a repülő, vagy a hajó – esetleg a két lábad, ami kimondottan arra való, hogy kövesd vele azt a bizonyos vonatot. (Ami – mi tudjuk! – csak gondolta, hogy itt hagyott.) Keresd, kutasd a nyomot!
És ha ott az a bizonyos arc. A tükörben. És még mindig keshedt… Dobd ki a tükrödet! Biztosan hasadt, repedt, szegény eszköz, esetleg megöregedett. Ne hidd el, ha a kép, amit látsz, nem tetszik, csak valami szemét… Ne bánkódj, szomorodj! Ne keserülj – ne még!
Hiszen – nézd – az ég, a rét… feléd tárja, hozza neked mindenét. Hallod a levél-zenét? Összevissza cseng-bong: minden holnap, emlék.
Ezért, ha egyszer véget ér a nyár, ne is várd akkor vissza már. Maradj a peronon, ülj pár órát ott a padon… A néhány ember, aki búcsúzott, itthagyott neked mind valamennyi órát, napot. Ha ezt lassan latolgatod, olvasgatod, visszarejti a régi mosolyod.
Meglátod: majd látni fogod. És az álmot, ha véget ér is – én tudom! –, mégis tovább álmodod.
