Nem sírtam.
Egyáltalán nem.
Állapítom meg kissé.
Csodálkozva.
Még azt sem látták rajtam.
Hogy szomorú vagyok.
Sikerült.
Magamra erőltetnem.
A teljes belső nyugalom.
Álarcát.
Azon a pénteken.
De lehet hogy szombat volt.
Vagy vasárnap.
Esetleg hétfő vagy kedd.
Szóval valamelyik nap.
Egyszer.
Szerda.
Csütörtök.
Benne van.
A pakliban.
De ezt csak azért írtam.
Nem a költőiség kedvéért.
Sőt.
Mert kellenek néha.
A közhelyek is.
Hogy ne legyen olyan komoly.
Komolyan.
(Cinikusan?)
Talán.
Csak belülről peregtek.
A könnyeim, ahogy mentem.
Az utcákon.
Ültem otthon.
Valahol.
Vagy éppen.
Csináltam valamit valahol.
Valahol.
Valahol némaság volt.
Nagyon nagy.
Csend.
Legbelül.
Legbelül senki.
Senki.
Senki sem.
Vette észre.
Talán még én sem.
Talán.
Most mégis emlékszem…
Úgy rémlik.
Lassú, halk zene.
Sokáig.
Valahonnan.
Közelről.
Ez volt egyszer.
Mikor szomorú voltam.
Nagyon.
